Fischer Károly Antal:
A HUN-MAGYAR ÍRÁS

Ez a könyv legelőször 1889-ben látott napvilágot, és már akkor is nagy vihart kavart az őstörténettel foglalkozó "hivatalos" álláspont képviselői illetve a régi hagyományt követő kutatók között. A vita - számos modern tudományos vizsgálat eredményével gazdagodva - mára már eldőlni látszik; ennek fényében Fischer Károly Antal műve napjainkban ugyanolyan időszerű és hiánypótló, mint egykor volt.

A most megjelent, az antikváriumokban gyakran (sikertelenül) keresett, hiánypótló mű nem reprint formában, hanem megújult külalakkal, de változatlan tartalommal látott napvilágot.

"Igen, a hun-magyar nemzetnek a legrégibb időktől fogva volt saját írása, mely a székelyek, a hunok e kétségtelen utódai közt fenntartotta magát a legújabb időkig, s csupán csak a történeti kútforrások nem ismerésére vagy szándékos mellőzésére vall, ha valaki ez írás létezését kétségbe vonja vagy tagadja, elfogultságot tanusít pedig az, ki a fennlévő ilyféle emlékeket koholmányoknak tekinti vagy nevezi."

"A ki pedig magyar ügyben lappok, finnek, vogulok, cseremiszek vagy csuvaszok közt kutat: éppen ugy tesz, mint az, a ki a napsugarak színelemzésével foglalkozik, de a ki az elemzésnél nem a közvetlenül magából a napból eredő, hanem a holdvilágon visszaverődő sugarakat használja."

Tartalomjegyzék:
Ajánlás
Bevezetés

A hun-magyar irásról emlékező irók időrendszerént való felsorolása
Tizenkét régi magyar alphabet s az azokról való észrevételek. A régi magyar irás sajátságai. A betűjegyek száma és kiejtése. Rövidítést jelző és választó pontok
Emlékek
A nagy- szent-miklósi aranyleleten, az úgynevezett "Attila kincse"-n levö föliratok
A csik-szent-mihályi egyház föliratai
A csik-szent-miklósi egyház fölirata
Az énlakai unitárius egyház fölirata
A debreczeni könyvtárban létezett, régi magyar betűkkel irott könyv
A Király Pál tanár birtokában levő kódex és egyéb emlékek
Déli Szibériában található régi föliratok

Koholmányok s egyéb, a hun-magyar irással tévesen kapcsolatba hozott tárgyak
Attila hun föliratu pénze
Az úgynevezett "turóczi fakönyv"
Attila alphabetje
Hickesius "scytha" és "maszaget" alphabetje
A toszkánai nagyherczeg könyvtárában Firenzében létezett nyomtatott könyv
A Rohonczi kódex
A Kecskeméti-féle imakönyv
Réty ev. egyházánk kelyhén található betűk
Literáti Nemes Sámuel koholmányai
Két föliratos réz darab

Zárszó
Priscae Hungarorum lingvae rudimenta
"A hunok és magyarok fekete illetve fehér elnevezésének megfejtése" czímű mű birálata és a válasz e birálatra



Egy elhallgatott magyar őstörténetkutató:
FISCHER KÁROLY ANTAL
(1842-1926)

A múltra építi a jelen a jövendőt - hangsúlyozza Forray Sándor a magyar rovásírásról írt jeles művében s bár a könyvben röviden megemlíti Fischer Károly Antal rováskutató tevékenységét, a forrásjegyzék összeállításánál megfeledkezik e nagyszerű elődjéről. Tekintettel Forray magyar szellemű művére, feltételezhetjük, hogy sajnálatos tévedésről van szó. A hazai hivatalos történetírás azonban következetesen hallgatja el Fischer munkásságát, ami egyértelműen megállapítható abból, hogy amikor kénytelen hivatkozni valamely tanulmányára, akkor annak mondanivalóját rosszindulatúan elferdíteni igyekszik, mint ahogy Vékony Gábor teszi ezt a rovásfeliratokkal foglalkozó írásában. Elegendő a magyar őstörténet-kutatásnak e területét, az ősmagyar írásra vonatkozó müveket áttekinteni ahhoz, hogy érzékelhessük, milyen mostohán bánt az utókor Fischer Károly Antallal, aki a magyar múltat kutatva nemcsak ősi írásunk eredetiségének elismertetéséért küzdött, melyet az ő korában még a tizenhatodik század magyar prédikátorai "találmányának" hirdetett a magyarellenes propaganda, hanem őstörténetünk számtalan rejtélyének felderítése vállalkozott és elgondolásait majdnem minden esetben igazolták a történettudomány legújabb eredményei.

Ki volt ez a tehetséges őstörténetkutató, akit a közelmúltban Atlantában megjelent posztomusz könyvében "túlzó magyarsága" miatt az ábrándos őstörténészek közé sorol az a Hóman Bálint, aki 1919-ben dicsőítette a Tanácsköztársaságot (mely tanulmányát "érthető okokból" - mint Varjú Elemér az egyik megmaradt példány címlapján megjegyezte - később önmaga felvásárolva mcgsemmisíttetett), s akinek elavult őstörténeti írása megjelentetésére Amerikában akadt vállalkozó, míg Fischer művei általában ma is hozzáférhetetlenek. A különböző politikai korszakokon keresztül öröklődő elmarasztaló vélemény, mely a Horthy-korszak kultuszminiszterének és a jelenlegi hazai rendszer hivatásos történészének nyilatkozatában hasonlóan revelálódik, az illető kutató életművének és munkásságának megismerésére sarkall.

Fischer Károly Antal sváb szülők gyermekeként született Budán 1842-ben. A hatodik gimnáziumi osztály befejezése után a katonai pályát választva az egyik császári és királyi gyalogezredbe lépett, ahol tiszti rangot nyerve Lombardiában, majd a Kiegyezést követő években Veszprémben, Nagykanizsán és Erdély helyőrségeiben teljesített szolgálatot. Bár származására nézve nem volt magyar, a magyarsághoz való ragaszkodását azzal is demonstrálta, hogy katonatisztként a Monarchia közös hadseregéből az 1867. után felállított új magyar királyi honvédség kötelékébe kérte át magát. Tette ezt annak ellenére, hogy ott jóval korlátozottabb lehetőségek voltak adva számára. Téves hadbírói ítélet miatt elveszítette századosi rangját, ami miatt felesége, egy jómódú dunántúli földbirtokos lánya, elvált tőle. Fischert ez nem fordította választott hazája ellen, őstörténeti tanulmányait magyar szellemben írta. A hunok és magyarok "fekete" illetve "fehér" elnevezésének megfejtése (1888.) című tanulmányában - annak ellenére, hogy munkáját a hivatalos szervek nevetségesnek bélyegezték - jelentékeny néprajzi anyagot gyűjtött össze a magyar viseletekről. A görög, latin, perzsa és örmény nyelv ismeretének birtokában eredetiben tanulmányozta a klasszikus íróknak a honfoglalás előtti magyarságra vonatkozó feljegyzéseit s a forrásokban szereplő "fekete" és "fehér-magyar" elnevezéseket őseink viseletének, a szűrnek alapszínével hozta kapcsolatba. Kutatásainak eredményeképpen megállapította, hogy amíg a fehér szürszín Magyarország középső területein dominál, addig az Őrségben, Göcsejben és Erdélyben fekete színű szűrt viselnek. Állítása szerint e vidékek lakossága a csatlakozott avar-székely eredetű határőrség az, akiket a források "fekete-magyarok" néven emlegetnek s őket Fischer a hunok maradványainak tekinti. "Nagy nép soha nem tűnt el nyom nélkül; ez a történctbúvárra, az emberismerőre nézve megdönthetetlen igazság" - állapítja meg tanulmánya bevezető soraiban. Egyetlen nép, a hunok népe lenne az, amelynek nyoma veszett - veti fel a kérdést - csak az a nép tűnt volna el "melyet az ókori görög és római, nem különben a byzánci és nemzeti írók ugyanazon skytháktól származtatják, akiktől ez utóbbi kútforrások szerint a magyar nép is származik"?

Fischer a hun-magyar rokonság tételének hangoztatásával nem nyerte meg az akkori kultúrpolitika irányítóinak a rokonszenvét s a szűrök alapszínének és szegélyeik díszítésének országos méretű feltérképezésére vonatkozó segélykérelmét a Tudományos Akadémia elutasította. Az önmaga által összegyűjtött anyag, mely Fischer korlátozott lehetőségei miatt hiányos maradt, töredékessége ellenére is időtálló érték. Hun-magyar írás és annak fennmaradt emlékei (1889.) című műve korszaknyitó írásnak tekinthető a rováskutatás történetében. Ebben a könyvében elsőként dolgozta fel a magyar rovásírásra vonatkozó irodalmat és a legtökéletesebb forrásmegjelöléssel az írásos emlékek "alfabetjeit" táblázatba foglalva közkinccsé tette. Tíz évvel később - amikor a kérdésnek már külföldi szakirodalma is létezett - Sebestyén Gyula a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából nem tett egyebet, mint átvette Fischer könyvének adatolását és újraírta a szűkreszabott lehetőségekkel rendelkező "magántudós" művét, azt csak a "rokonnépek" rovásbotjainak ismertetésével toldva meg. Fischer egyébként Sebestyén Gyulának A magyar honfoglalás mondái című kétkötetes művét (hasonló címmel ellátott tanulmányában) kemény kritikával illette: "Valóban megbotránkoztató módon írja le a magyarság köz- és családi életének legfőbb vonásait... - írja a könyvről Fischer - Sebestyén fejletlen életmódúnak és barbárnak nevezi a magyar nemzetet, holott e nemzet Európa közepén hatalmas birodalmat alapított, mely fényes bizonysága az ő államalkotó és államszervező képességének; e képesség nélkül nem állhatta volna meg helyét oly dicsőséggel a sok küzdelem és viszontagság közepette."

A Sebestyén könyve kapcsán kialakult sajtóvita során Nagy Géza Fischer kutatói munkásságát értéktelennek minősítte. Ő - miután sajtónyilvánossághoz az akadémia bennfennteseinek szolidaritása miatt egyéb módon nem jutott - saját költségén kiadott néhány lapos röpiratában utasította vissza Nagy Géza írását és indokolta bírálatát: "Végre kár volt meg nem mondani - írja - azt is, hogy én Sebestyén Gyula művének szellemét azért neveztem ellenséges indulatúnak, mert ő a honfoglaló magyarokat rablónak és fosztogatóknak nevezi." Sorainak tanúbizonysága szerint tisztában volt azzal, hogy munkásságának pocskondiázása közben eredményeit felhasználják és kisajátítják: "Nagy Géza úr nem érdemesíti könyveimet az elolvasásra. Jó, jó; ez eléggé fáj nekem! Vigasztalódom azonban azzal, hogy mások elolvassák; el fogja olvasni tudós barátja Sebestyén úr is, mert egyik könyvem már nagy segítségére volt akkor, midőn a rovásírás dolgában Omoron járt inguirálni, mely könyvem akkor útmutatója vala a sötétségben."

A magyar őstörténetírás hanyatlása (1904.) című tanulmányában összefoglalja munkásságának eredményeit, leleplezi a korabeli hivatalos történetírás magyarellenességét, védelmébe veszi az önzetlenül dolgozó "dilettánsokat" - mely elnevezéssel lekicsinylőleg őt is illették - és kijelöli az utat, melyen a magyar őstörténetkutatásnak haladnia kellene.

Magyar nyelvű könyvei mellett németül is jelentek meg munkái. Die Hunnen im schweizerischen Eifíschtale und ihre Nachkommen bis auf die heutige Zeit (Zürich, 1896.) című könyvében a Svájcban élő hunok történetére vonatkozó kutatásait ismertette, melyet azóta számtalan, a kérdéssel foglalkozó külföldi kutató forgatott sikerrel. A legutóbb megjelent ezzel kapcsolatos magyar nyelvű tanulmány: Muzsnay Jenő "A Val D'Anniviers fantomja" is részben Fischer könyvének kivonatolása.

A magyar történelmi igazságoknak a külfölddel való megismertetése volt a célja Erklärung der sythischen-sarmathischen Nahmen und Wörter in der ungarischen Sprache (Berlin, 1917.) című kétkötetes főmüvének, melyen második felesége, Szebenyi Antónia közreműködésével mintegy húsz éven keresztül dolgozott. Ebben cáfolja a skythák, sarmaták, dahák, sakák iráni (árja) származtatását, hivatkozik rá, hogy e népeknek a hunokkal való azonosságáról az antik írók egyértelműen tanúskodnak. A finnugor elméletre kitérve leszögezi, hogy kizárólag nyelvi és semmi esetre sem faji rokonságról van szó. Megállapítja, hogy nyelvészet igen nagy segítséget nyújthat az őstörténésznek, azonban a nyelvészeti feltevéseket a történettudomány eredményeinek kell alátámasztaniuk. A finnugor szemléletű történetírás hibája a módszeresség hiánya és az, hogy a nyelvészek a történelmi kutatások eredményeit figyelmen kívül hagyva gyártják magyarellenes elméleteiket. Ez úton jutott a történetírás odáig, hogy a honfoglalás előtt "a magyar nemzetnek nyelve nem volt, szókincsét, nyelvtani szabályait elkéregette vagy ellopkodta Ázsia és Európa összes népétől".

Hogy Fischer munkája miért maradt az ismeretlenség homályában, annak bizonyára tudományon kívüli okai vannak. Az általa leleplezett magyarellenes szellem sajnos még ma sem a múlté, aminek bizonyítására elégséges felemlíteni a "tudományok nagydoktorai"-nak Kiszely István nemzetközi hírű antropológus magyarérdekű tudományos munkássága ellen folytatott mocskolódását, elég idézni az 1989-ben a Gondolat Kiadó által Budapesten megjelentetett "Magyar Történelmi Fogalomtár" című kiadvány előszavából, miszerint: "Tár szavunk török vagy szláv eredetű" (tehát bármiféle eredet lehetséges csak a magyar megengedhetetlen), vagy elégséges a nemzetellenes szellem továbbélésének illusztrálására éppen Fischer Károly Antal szellemi hagyatékának mostoha sorsa. Ahogy azonban Szöcs István a nevetségessé tett Horvát István életművét áttanulmányozva komoly értékekre bukkant, aminek alapján kilátás nyílik e zseniális kutató rehabilitálására, úgy Fischer munkásságának a megismerése is hasonló lehetőségekkel kecsegtet.

Szabó László
Toronto, 1990. január 25.

Megjelent a Szittyakürt 1990. március-áprilisi számában.